|
"A várakozás megszentelése"
- ádventi hagyományok a lucaszéktől az ádventi koszorúig
"A természet szüntelen körforgásában, az évszakok változásában: tavaszi újulásában és őszi érettségében, nyári gazdagságában és téli álmában a napok mellett az esztendő a legkerekebb időbeli egység. (…) Az esztendőt az ember mindig kultikus egésznek érezte, és kozmikus fordulatait máig számon tartja.
A keresztény egyházi évnek Jézus evangéliumi életéhez igazodó liturgikus rendje az ószövetségi kultuszból, az antik pogányság és az európai népek archaikus ünneplő hagyományaiból ötvöződött össze, egyben ráépül a csillagászati, illetőleg gazdasági évre. Innen az európai népek jeles napjainak szinte testvéri hasonlósága." - írja Bálint Sándor XX. századi néprajztudós a nagyobb ünnepek hazai és regionális hagyományairól összeállított tanulmányában.
Az évszázados egyházi hagyományban Ádvent jelentette az egyházi év kezdetét. Ádventtel indult újra ez a "szüntelen körforgás", amely a keresztény ember életében Jézus élete főbb állomásainak (születés, tanítás, szenvedés, halál, föltámadás, mennybemenetel, Szentlélek elküldése) "újraélését" jelentette. Találóan fedezi föl Bálint Sándor az összefüggést az ószövetségi Szentírásban található ősi zsidó kultusz, az antik (görög-római) pogányság és az európai népek hagyománya, illetve a tradicionális keresztény társadalom kultikus ünneplő gyakorlata között.
Az emberek életében (egészen a közelmúlt nyíltan vallásellenes időszakáig) nem különült el a profán és a vallásos (kultikus) szféra. A hétköznapi élet társadalmi-gazdasági, létfenntartási és pihenési gyakorlata teljesen rá volt hangolva a vallásos élet megnyilvánulásaira, illetve a vallásos magatartás áthatotta az előzőeket. (Erre a legkézenfekvőbb példát az ünnepek jelentik: az egyházi ünnepek államilag is munkaszüneti napoknak minősültek. Ennek nyomait még ma is megtaláljuk (Karácsony, Húsvét, Pünkösd és Mindenszentek). A vallás nem a személy magánügye volt, hanem természetes, szokványos és hétköznapi gyakorlat. Ez az oka annak, hogy a néphagyomány a hétköznapokhoz és az ünnepekhez olyan sok vallásos eredetű vagy jellegű népszokást kapcsol.
Mint már említettük, Ádvent főképpen a katolikus, de többé-kevésbé a protestáns közösségek gyakorlatában is az egyházi év kezdete. Ennél azonban fontosabb ezen időszak várakozás, vágyakozás jellege. Fölkészülés Karácsonyra, a Messiás földi születésének méltó megünneplésére. A keresztény ember emellett Krisztus második eljövetelét is várja. A világ végén dicsősége és hatalma teljességében megjelenő Krisztus lesz a minden embert érintő utolsó ítélet bírája. Erre szintén készülnie kell erényes és Istenre figyelő, parancsait megtartó élettel, ha meg akar állni az ítélő Krisztus előtt.
Az ádventi vallásos gyakorlatok mindezt az előkészületet szolgálják, ezt a kettős várakozást táplálják és tartják ébren.
Az ádventi időszak kezdete és hossza nem egységes. A hossza koronként és felekezetenként változó volt: három héttől hat hétig terjedt. Ma a katolikus közösségek négy hét körüli időben állapítják meg. Kezdete régebben november közepére esett (hat hetes időszak), később Szent András napjára (november 30.), az utóbbi időben pedig a november 27 és december 3-a közötti vasárnapra. Így Ádvent hossza 21 és 28 nap között ingadozhat december 25-höz viszonyítva.
Ádvent legelterjedtebb elnevezésének eredete a latin "adventus Domini", azaz "az Úr érkezése, eljövetele" kifejezés, amely Karácsonyra és a világ végi eseményekre utal. Latinosabb ("deákosabb") kiejtéssel szokták még adventnek is nevezni, de a népnyelvben előfordul az ádvint, az edvent és az ádvënt forma is. Magának a latin kifejezésnek, az "adventus"-nak eredeti jelentése valamely méltóság, úr első hivatalos megjelenésére, hivatalba lépésére, uralomra jutására utal.
Ádvent két jellemző "erénygyakorlata" a böjt és az ún. "rorate" mise. A hívő ember úgy készíti föl testét a Megváltóval való találkozásra, hogy megtartóztatja magát az ételtől és italtól. Ádventben ez hetente két napra volt jellemző (szerda, péntek). Az étkezésnek mindig is volt valami ünnepélyes, közösség teremtő (vö.: asztalközösség) jellege, ezért (volt) szokás a nagy ünnepeken, így Karácsonykor is a gazdagabb ünnepi asztal. Az étkezéstől való tartózkodás, illetve a mérsékelt fogyasztás valamiképpen tehát tartózkodás az ünnepléstől, az ember önmagára figyelésének, befelé fordulásának kifejeződése. Amikor valaki az étkezéstől tartózkodik, vagy kevesebbet eszik, akkor azt mindig valamilyen nagy dolog érdekében avagy valamilyen "nagy valaki" (Isten) kegyeinek, jóindulatának elnyeréséért teszi. A böjt önuralmat követel, erőfeszítést, az (ilyenkor persze fokozottan jelentkező) éhség leküzdését követeli meg. Ez az erőfeszítés, ez az áldozat "ajándék" lehet Istennek, esetleg vezeklés az elkövetett bűnökért. A jelenlegi egyházi gyakorlatban a böjt nem az étkezés hiányát, hanem csak korlátozását jelenti: aki böjtöl, az napi háromszor étkezik, de csak egyetlen egyszer lakik jól, továbbá húst nem eszik. A böjt mellett Ádventben szokás volt még az, hogy szombatonként egyáltalán nem ettek húst Karácsonyig ("hústilalom") - függetlenül az aznapi étkezések számától.
Ádvent egyik különlegessége az ún. "rorate" vagy hajnali mise. Ezeket a szentmiséket korán reggel vagy hajnalban tartották. Ma általában reggel 6-kor. A kora reggeli szentmise ezt a népies elnevezést arról a jellegzetes (ószövetségi szentírási szövegen alapuló) énekről kapta, amelyet Ádventben szinte naponta énekeltek, énekelnek: "Harmatozzatok egek onnan felülről" ("harmatozzatok" latinul "rorate") Más népies elnevezések még a hajnali misére: angyali mise, aranyos mise. Hozzá kell még tennünk, hogy a roráte-szentmisék a katolikus egyházban csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén találhatók meg. Kosztolányi Dezső így ír erről az ünnepről: "Amikor megjön a december, hajnali misét tartotok. A hajnali kék ködben, amely olyan, mint a szilva hamva, süveges, lámpásos emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé, és teli torokkal énekeltetitek az ’Ó, fényességes szép hajnal’ kezdetű ódon adventi éneket. A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok, nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak. Az adventi emberek remélnek, és várják a fényt. A várakozásban kicsordul az ajándékozási kedv. Titokban vásárolják szeretteiknek az emléktárgyakat, hogy szeretettel ünnepeljék együtt a fény születését. És a sötétség mélypontján, december 24-én, amelyet ’szentestének’ neveztek, megrendezitek Jézus születésének mámorában azt a hallatlan és páratlan karácsonyi tűzijátékot, amelynek sziporkái New Yorktól Tokióig látszanak. Akkora az öröm, hogy a világ táncra perdül."
Végezetül vegyünk számba néhány jellegzetes ádventi népszokást, hagyományt és hiedelmet (főképpen a Kárpát-medence területéről):
Ádvent kezdetét a budai ciszterci templomban éjféli harangszóval jelezték.
A révkomáromi szabók céhregulája szerint a hajnali misék előtt a céh legifjabb mestere köteles meggyújtani a templomi gyertyákat.
Erdély bizonyos vidékein a gyerekeknek hajnali harangszókor kellett kelniük, hogy egy előre megbeszélt helyen gyülekezzenek, majd csoportosan bejárják a falu házait és csengőszóval, énekkel ébresszék föl a felnőtteket, hogy el ne késsenek roráte-miséről. Ádvent végén, néhány nappal Karácsony előtt ezért a kitartó szolgálatukért ajándékokat kaptak a házaknál. Ezeket az apróságokat azután igazságosan kellett egymás között elosztaniuk.
Német nyelvterületen a korai misére beosztott ministráns és orgonafújtató fiúk az iskolában aludtak, hogy nehogy elkéssenek a szolgálatból a korai kelés miatt.
Erdélyi magyar vidékeken még a XIX. század végén is sok varázsolással, boszorkánysággal kapcsolatos hiedelem fűződött Ádventhez, illetve a roráte-miséhez. Például ilyenkor zárva tartották az ajtókat, az ablakokat, sőt még az aprójószágok ólait is, nehogy a boszorkányok - megzavarodva a hajnali misére történő nagyon korai harangozástól - kis állatok alakját fölvéve és belopakodva a nyitott ajtón, ablakon át a házba vagy az ólba megrontsák az embereket vagy a háziállatokat.
Némileg kapcsolódik a boszorkánysághoz kötődő hiedelmekhez és praktikákhoz, de némileg azoktól el is vált, önállósodott a Luca-szék készítése. A közismert szokás szerint Szent Luca vértanú szűz ünnepnapján, december 13-án kezdték el készíteni az ún. Luca-széket úgy, hogy minden nap december 24-ével bezárólag egy munkafázist végeztek csak el, és így 11-12 nap alatt készült el. Ezt a széket aztán a jámbor és istenfélő hívek (főleg asszonyok) magukkal vitték a karácsonyi éjféli szentmisére. Ott ráálltak, s így megláthatták, hogy ki a boszorkány a faluban. Azonban utána rögvest menekülniük is kellett hazafelé, az illető boszorkány elől. Annak érdekében, hogy a menekülést megkönnyítsék, már előre a zsebeikbe készítettek apró magvakat és más kisebb tárgyakat, amiket menekülés közben maguk után hajigáltak, hogy lassítsák vele az őket üldöző boszorkányt, és időt nyerjenek azzal, amíg az összeszedi a sok szétszórt apróságot. Ha sikeresen hazaértek, otthon azonnal el kellett égetni a Luca-széket (nehogy esetleg tárgyi bizonyítékként szolgáljon a boszorkány számára arra vonatkozólag, hogy valaki fölfedte a kilétét). Talán a székek elégetésének kötelezettsége miatt nem maradtak ránk Luca-székek…
Az ádventi (Karácsonyra) várakozás hangulata hatással volt a házasodás előtt álló fiatalokra, de főképpen az eladó sorban levő lányokra. Ezért az alföldi lány mézet evett vagy mézet tett a nyelvére mielőtt elindult volna a hajnali misére, hogy előbb-utóbb férjet "édesgessen" magához. De a biztonság kedvéért még a hajnali szentmisére hívó harang köteléből egy kis darabot kivágott és azt hajpántlikájába tűzve egészen farsangig viselte, hogy minél több kérője legyen addig. A már idézett szerző, Bálint Sándor így fogalmazza meg a fiatalok várakozásának, párválasztó hangulatának, hiedelmeinek és igyekezetének mélyebb alapjait: "A szerelmi varázslat igazi ideje, hathatós napjai: Szent András, Borbála, Luca, Tamás, beköszöntőül Katalin szintén Ádventre esnek, amely egyúttal a téli napfordulat időpontja, a természet újjászületésének előkészítése, az embersors folyamatosságának szolgálata."
Szép szokás Ádventben a búzacsíráztatás: december elején kis edényekben elültetnek búzamagokat, amelyek Karácsonyra kihajtanak, és 3-5 centisre megnőnek. Ezeket aztán el szokás vinni a kis Jézus jászolához, amely a fölállított betlehemi barlang makettjében található. Szokás még vízbe helyezet ágak rügyeztetése is.
Az egyik (ha nem a) legelterjedtebb ádventi szokás az ádventi koszorú készítése. Ez a koszorú fenyőágakból készül, amelyeket 3-4 cm széles lila szalaggal vagy szalagokkal átkötve díszítenek. A fenyőkoszorú tetején 4 gyertya helyezkedik el. A négy ádventre eső vasárnapon mindig eggyel többet kell belőlük meggyújtani - jelezve a fény érkezésének, Jézus Krisztus születésének közeledtét. Igen elterjedt mind házaknál, családi keretek között, mind a templomokban liturgikus keretek között történő használata, az ún. gyertyagyújtás. A megfelelő számú gyertya meggyújtása közös ének és ima keretében ünnepélyes módon történik.
Karácsony előestéjén hagyomány a templomokban és a lakásokban karácsonyfát állítani. E szokás Németország protestáns vidékein tűnt fel a 17. században, és csak a napóleoni háborúk után terjedt el egész Európában. A karácsonyfa gyertyái ugyanazt jelentik, mint az égő négy adventi-koszorús gyertya, hogy Jézusban eljött a Világ Világossága.
<Vissza a címlapra
|
