Lecsüngő kéz

Kelemen Marcel "Kezeink" című képciklusának összegző, lezáró bemutatója nyílt meg 2002. szeptember 12-én, a Secco Galériában. Hét év eredményének legjavát mutatja be a tárlat az útkereséstől kezdve a legutóbbi kísérletekig, a nagyméretű vásznaktól a többrétegű, világító objektekig. A kiállítást Szakolczay Lajos irodalom- és művészetkritikus nyitotta meg, Sipos Mihály hegedűművész zenei közreműködésével.

Kelemen Marcel a franciaországi St. Michel városka bencés apátságának kerengõjében látható - nem egészen húsz éve felfedezett - XV. századi freskóciklus figuráinak hatására kezdett el foglalkozni a "kéz" témával, és különbözõ helyzetekben és környezetben kezeket ábrázolni. Valószínûleg ez volt 1999-es észak-francia tanulmányútjának legfontosabb hozadéka, és a szerzetesek jelértékû vonulása, az arcok kéz-gesztusokban megnyilvánuló jelképisége, és a belõlük áradó megbocsátó, õszinte, a másikért aggódó szeretet fölfedezése és átvállalása. Az eredeti, vallási jelentést a 38 éves festõmûvész kiterjesztette, és a kezeket önmagukban, a hozzájuk tartozó alakoktól függetlenítve ábrázolja. A kéz kiemelve és felnagyítva, egymásra vetítve, idegen környezet és idegen figurák társaságában különbözõ értelmezéseket hordoz. Az egyes jelenetek - kelyhet tartó, Bibliát fogó, imára kulcsolt csuhás kéz - utalnak az eredeti tartalomra, de annál többet is sejtetnek. A kezek gesztusa a mondanivalóra irányítja a figyelmet, egyúttal nyomatékosítja a téma által közvetített és a szemlélõben kiáltott érzéseket: a fájdalmat, az emelkedettséget, a meghittséget. Mint Szakolczay Lajos irodalomtörténész A Kéz metafizikája címû, 2000-es kiállításon elhangzott megnyitó beszédében kiemelte: a festõ "úgy tette a sötét csuhák ujjaiból kivillanó kezeket, párnás kezeket, fészek kezeket, általánosító gesztussal: áldást osztó kezeket, szimbólumtárának részeivé, hogy lássék az õket mûködtetõ etikai, s érzelmi rendszer is."

Kelemen Marcel ekképpen emlékezik, elmélkedik: "Ami a legerõsebben megfogott bennük, az a békesség, szeretet, meghittség, nyugalom érzékeltetése még a tragikus események ábrázolásában is. Nem az "akció", a szenzáció, hanem a megtérés - átélés - közlés az ábrázolás vezérelve, célja.

Elsõ képciklusom mai környezetben és helyzetekben "magukkal és egymással mit nem kezdeni tudó" emberek "viszonyait" boncolta. A freskókat nézegetve jöttem rá, hogy feladatommá kell váljon az útmutatás is, nem csak egy-egy helyzet megjelenítése, értékelése. Az egymás felé forduló figyelem, az érthetõ, értelmes gesztus, a megértés - megértetés elemi szándéka csatornákat, a beszédnél egyértelmûbb folyosókat nyit egymás felé.

Az apró rezdülések, jelek, ki nem mondott gondolatok, érzések üzenete, az emberben rejlõ "veleszületett õszinteség", a félre nem magyarázott igazság keresése, megmutatása, tanító szándékú értelmezése - a figyelõ, odafigyelõ érzékenység, törõdés, szemlélõdés talajáról közelítve - lehet e képek értelme, oka, célja.

A kéz egy lehetõség rávilágítani a nagy a kicsiben, a sok a kevésben, a mozdulat a mozdulatlanságban észlelhetõségére. A "csak a kéz" egyértelmûen az általánosra utal. Fõleg, ha nem anatómiai, hanem szellemi, lelki mûködést fogalmaz meg - ez okból elvont, sematikus formája mögül.

Nem egy pillanatot, hanem "a" pillanatot fogalmazza meg. Nem egyszeri eseményt, nem konkrét személyt, helyzetet, inkább szimbolikus, de lehetséges megélést, szerepet.

Az utóbbi években készített - többnyire fekete-fehér - fotóim álomképszerû, de erõsen dokumentált hatását érzem visszacsengeni a Kezeink festményciklusban. A fekete-fehér fotótechnikának is szerepe van abban, hogy több éves vajúdás, sikertelen kísérlet után így, majdnem teljesen fekete-fehérben sikerült megtalálnom a felfedezett kéz nekem szóló üzenetét.

Maguk a freskók is ebbe az irányba vittek a fekete csuhákkal, a monokróm háttérrel, a csak kontúrokkal jelölt kezekkel, tárgyakkal, arcokkal.

A "fekete-fehér" idõtlenséget, csöndet, elmélyülést, meditatív állapotot kiváltó hatása önmagában is segíti mondanivalóm megnyilatkozását. Fontos azonban a képek rejtett színessége, amitõl különböznek a színes festményektõl, de a "ff" fotóktól is. A képek, mint minden egyes szürkelemez, minden fajta fekete festék más és más színû, egymással keveredve, egymáson áttûnve finom színkülönbségek gazdag skáláját hozzák létre, tulajdonképpen egy erõsen redukált spektrum, a színgömb közepe táján honoló, "szürke szivárvány" teljességét. Egy-egy képen pedig itt-ott megjelenik "igazi" szín is: a hal hasán, a gyûrûn, a kelyhen, a tenyéren.

A képek idõtlen idejében az idõtlen mozgást érhetjük tetten. Egyrészt valós, "wish"-szerû rezdülésekben, másrészt metafizikai, vagy inkább lelki, csak a fény-nemfény, a fényes-matt felületek, rétegek - a mozgásban levõ szemlélõ által létrejövõ - tûnõ-illanõ elmozdulásában.

Térhatásukban is hasonló kettõsség mutatkozik: rétegeik egymásra épülése és áttûnése, másfelõl a képben - valójában a kép elé tett üvegben - tükrözõdõ valós környezet és a képi motívumok félig valós, félig virtuális egymásmögöttisége. A tükrözõdõ környezet folyamatos párbeszédben áll a kezekkel. Ez egyrészt egyre szélsõségesebb egymásra vetítések - ütköztetések - irányába visz, másrészt finom megfigyelésekre ad alkalmat: hogyan változik meg egy adott környezet adott hatásra, hogyan változik meg egy mozdulat, egy geszttus jelentése, karaktere egy számára új, idegen, véletlenül adódott közegben.

A képek magukkal viszik - kezdve az eredeti freskók kerengõjétõl - az elõzõ helyszín lelkét, érzetét, karakterét. A "hely szelleme" már a kép részeként vándorol tovább. A képben valóságosan tükrözõdõ tér vagy személy, esemény fotóval dokumentáltan, valóságosan is a kép részévé válik. Ez a rögzített, véletlenszerû találkozás azután egy új festményen már szimbolikusan, de mindenki számára látható módon egy képpé válik. Mindez láncreakcióként folytatódik a "sokadik" helyszínig, ahol már a teljes felismerhetetlenségig rétegzõdik egy képen a múlt, az út, de úgy õrzi azt, mint Esterházy legendás lapja az "Iskola a határon"-t."

"Az elmúlt egy évben megpróbáltam a végletekig növelni a motívumot, vásznon megjelenítve. A képek térhatása, rétegzettsége több, rétegenként egymástól térben elhúzódott transzparens felületen megjelenítve gazdagodott újabb dimenzióval. A mozgás ábrázolásában és változó tükröztetések megvalósításában a nagyméretû festmények és a rájuk vetített képek animációszerû váltakozása mutat további lehetõséget. Ekkor már megfesthetetlen, csak fotóval vagy filmmel rögzíthetõ kapcsolatok jönnek létre."

A kéz a kapcsolatteremtés egyik legfontosabb eszköze. Túl a szavakon, az arc játékán, a kéz megértést, megértetést kifejezõ gesztusai a beszédnél egyértelmûbb folyosókat nyithatnak meg egymás felé. Kelemen Marcel "kezei" éppolyan személyiségtükrök, lélekrajzok, mint egykori torzított figurái, pszichológiai mélységeket feltáró arcképei.

A Secco Galériában (1014 Budapest, Hess András tér 5.) rendezett kiállítása szeptember 30-ig tekinthetõ meg, naponta 11-tõl 18 óráig.

<Vissza a címlapra