Lajkó Félix interjú

Lajkó Félix öt éve vált ismertté Magyarországon. A hazai közönség azonnal szívébe fogadta a fiatal hegedûvirtuózt. A szabadkai mûvész többször adott koncertet a Zeneakadémián nagy sikerrel. Több film is megpróbálta megörökíteni kiemelkedõ, ösztönös elõadásmódját.

Kicsit nyugodtabb lett az élet, de fáradtabb is vagyok tõle. Nem pihentem, az a baj, és az-az igazság, hogy kicsit kifáradtam. Eredetileg tíz éve kezdõdött ennek az egésznek a felfuttatása. Nem is futtatás ez, én nem így titulálom, hanem puszta zenélés nagyobb közönség elõtt. Most jutott el egy fárasztó ponthoz. Már valami mást kellene csinálnom.

Hogyan készülsz a koncertekre? Ha nem is technikailag, de lelkileg.

Fõleg ez van. Persze technikailag is lehet ezen a zenén javítani, de nem ez a lényege a zenémnek, hanem valami egészen más és erre érdemes készülni. Próbálok olyan emberekkel beszélgetni, akik fontosak, vagy például kimegyek egyedül az erdõbe.

Koncertjeid alatt hatalmas energiák mozgását érezni, hogyan pótolod ezt utána?

Az a szerencse, hogy ez valószínûleg nem csak az én energiám, hanem sokkal inkább a zenéé. Ha csak az enyém lenne, már rég elszállt volna az egész.

Mennyire tartod magad tudatos zenésznek?

Egyáltalán nem. Ha van is valami tudatos, hogy ezt vagy azt most konkrétan eljátszom, soha nem játszom ugyan úgy.

A hangulatok visznek?

Persze. A hangulatok meg az egész. Annyira szeretem a zenét, ha nincs is kedvem játszani vagy koncertet adni, ez is elõfordul minek is tagadjam, akkor is egy idõ után, mondjuk két perc után attól, hogy meghallom a hegedû hangját, ez elvisz és kikapcsolódik a fáradtság vagy akármi. Olyan mintha a meditáció és valamiféle ösztönösség keveréke lenne.

Meglennél hegedülés nélkül?

Nem hiszem. Így is sokat vagyok hegedülés nélkül, mert sokat utazom és közben nem nagyon lehet gyakorolni.

Egészen furcsán tartod a hegedûdet, oldalra kifordítva, mintha egyfolytában a saját füledbe húznád a muzsikát. Milyen kapcsolat fûz a hangszeredhez?

Túl sokat nem tanultam iskolában hegedülni, de sokat szedtem le nagy szólistáktól, mint például Isaac Perman. Sok népzenei elem is van a zenémben. De nem akarom elemezgetni, nem hiszem, hogy ez az én dolgom. Hogy mi a kapcsolatom a hangszeremmel? Annyi, hogy megvan, felveszem, elkezdem és kész, minden kikapcsol. Fõleg ha a saját zenémet játszom. Mondjuk nem tudok játszani, ha nem a saját zenémet játszom.

Gondolkodsz a saját mûvészeteden, hogyan lehetne jobb?

Persze. Koncerten már nem ez történik. Arra figyelek, hogy mi történik bennem és ezt hogy lehet elõadni. A közönség is hatással van rám.

Milyen a jó közönség?

A közönség nem lehet se jó, se rossz, hanem lehet formálható vagy sem. Attól, hogy õrjöng egy közönség, még nem jelenti azt, hogy formálható is, nem biztos, hogy felfogják mit játszom. Ezért nem szeretem a rock-koncerteket. De a nagyon hallgató közönség sem az igazi. Inkább a kettõ keveréke: egy felszabadult, de nyitott fülû vagy inkább nyitott szívû társaság.

Van benned vágy, hogy minél több emberre hass a zenéddel?

Attól függ, hogy hogyan. Rosszul lehet sok emberre hatni, ez már kiderült. Hogy jól mennyire lehet? Nem tudom, mert én sem tudok mindig jó lenni.

Elégedett vagy magaddal?

Nem.

Mi a jövõ?

Nem tudom. Amikor jöttem, gondolkodtam ezen, de nem tudom. Valamit ki kell találnom, mert amikor már érzem, hogy be vagyok skatulyázva, elkezdek feszengeni. Ez már a sokadik Zeneakadémiai koncert lesz és már túlságosan megszokott. Félek hogy az emberek bejönnek és már nem úgy hallgatják, mint elõször. Persze lehet, hogy tévedek.

Nem szereted az állandóságot?

De szeretem, csak a feszes állandóságot nem.

<Vissza a címlapra