Intelligenciateszt történelem

Sir Francis Galton kísérelt meg elsőként intellektuális képességet mérő tesztet kifejleszteni egy évszázaddal ezelőtt. 1884-ben a Londoni Világkiállításra készült tesztje olyan változókat mért, mint a fej mérete, a reakcióidő, a látásélesség, a hallásküszöb és a látott formákra való emlékezés. Legnagyobb elkeseredésére azt találta, hogy a brit tudományos élet kiválóságait nem lehet elkülöníteni a közönséges polgároktól a fejük mérete alapján.

Húsz évvel később Alfred Binet (és Théophile Simon) skálája eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a kötelező oktatás körülményei között kiszűrje azokat a gyerekeket, akik túl lassú felfogásúak ahhoz, hogy hasznot húzhassanak a rendszeres iskoláztatásból. Binet általános értelmi képességeket akart mérni. Olyan feladatsorokat állított össze, amelyekre - úgy vélte - nem aszerint válaszolnak helyesen vagy helytelenül a gyerekek, hogy korábban megszerezték-e a megfelelő tapasztalatokat, ill. begyakorolták-e a helyes válaszokat. A feladatok egy része újszerű volt (tehát olyan, amellyel nem valószínű, hogy korábban találkoztak volna): pl. egybevágóságok megállapítása különféle absztrakt ábrák között. A feladatok másik része - éppen ellenkezőleg - ismerős volt, olyan tapasztalatokat feltételezett, amelyekkel elvileg a teszt minden megoldójának rendelkeznie kellett: pl. tudja-e, hogy ha Pisti Éva néni fia, akkor Éva néni Pisti anyja. Binet és munkatársai bemérték, hogy a gyerekek az egyes életkorokban milyen eredménnyel oldják meg a tesztet, majd ezekhez a sztenderdekhez viszonyították az egyes gyerekek eredményeit. Ha a vizsgálati személy eredményei az ötévesek átlageredményeinek feleltek meg, akkor az ő mentális kora 5 lett. Az intelligenciahányados (IQ) fogalmát a német William Stern vezette be 1912-ben. Ez a következő képlettel írható le:

IQ=(MK/ÉK)x100 ahol MK a mentális kort, ÉK az életkort jelöli. Ha a kettő egybeesik, akkor az IQ értéke 100, és az eljárásból következik, hogy ez egyben (elvileg) elég nagy populációt vizsgálva az IQ átlagos értéke. Ezzel az intelligenciamérő mozgalom olyan mutatóhoz jutott, amely nem függ az életkortól, sőt az életkor előrehaladtával figyelemre méltó állandóságot mutat, alkalmas tehát az egyén konstans általános értelmi képességének mérésére (feltételezve természetesen, hogy ilyen képesség létezik). A Stanford Egyetemen fejlesztették ki 1916-ban az ún. Stanford-Binet tesztet, az első olyan intelligenciát mérő eszközt, amelyet nagy és sok szempontból reprezentatív mintán próbáltak ki.

David Wechsler 1939-ben új mérési elvet dolgozott ki, amellyel a felnőttek intelligenciahányadosát kívánta mérni. Nem a mentális kort és az életkort hasonlította össze, hanem az egyéni teljesítményt az adott korosztály átlagos teljesítményével.

Érdemes ezen a ponton áttekinteni, hogy milyen jellegzetes feladatokból áll össze egy intelligenciateszt. A tesztek természetesen drámaian különbözhetnek egymástól, az alábbiakban felsorolt feladattípusok nem feltétlenül fordulnak elő minden rendszerben. Ez a felsorolás nem törekszik egységes elv szerinti rendszerezésre, csak arra, hogy valami fogalmunk legyen az intelligenciatesztek jellegéről. Így az egyes kategóriák között óhatatlanul lesznek átfedések.

• Logikai kapcsolatok felismerése (pl. szülő : gyerek = tanár : x), szabályszerűségek felismerése (pl. számsorok folytatása, ábrasorozatok befejezése stb.), kakukktojások megkeresése stb.

• Matematikai feladatok

• Absztrakt vizuális feladatok: azonos ábrák kiválasztása, szabályszerűségek felismerése, minták lemásolása.

• Konkrét vizuális feladatok: képkiegészítés, mozaik, képek képregényszerű sorba rendezése stb.

• Ismeretek. Bár a tesztek el akarnak vonatkoztatni a konkrét ismeretektől, bizonyos elemi szintű tudást, esetleg műveltségi jellegűeket is gyakran számon kérnek. Ide sorolhatók a szókincspróbák, az elemi életvezetési ismeretek, az általános műveltség bizonyos elemei.

• Ellentmondások felismerése történetekben, képeken stb.

• A rövid távú emlékezet vizsgálata

• Élethelyzetek megértése és megoldása

Alaphelyzetben a tesztek megoldása úgy történik, hogy a vizsgálatvezető egyénileg foglalkozik a vizsgált személlyel és közvetlen szóbeli utasításokat ad neki. Nagyon gyakran kerül sor azonban a teszt tömeges felvételére, ilyenkor a feladatok papír-ceruza jellegűek, és bizonyos típusú feladatok kimaradnak vagy módosulnak.

A legfontosabb vitakérdések

Van-e általános értelmi képesség, vagy az IQ inkább többféle képesség interakciójának eredője? Charles Spearman már 1904-ben különböző tesztkérdések és tesztbattériák egymás közötti korrelációját vizsgálta az általa kifejlesztett faktoranalízis segítségével. Az általa kidolgozott modell az intelligenciát az ún. g-faktorra (általános értelmi képesség) és különféle s-faktorokra (speciális képességek) vezeti vissza. Spearman tehát kiáll amellett, hogy az intelligencia egyik fontos összetevője általános okosságot fejez ki, amely a legkülönbözőbb feladatok megoldása során megmutatkozik. Louis Thurstone 1938-ban szintén a faktoranalízis segítségével egymástól függetlennek deklarált képességcsoportokat tárt fel. Ő tehát az összetett intelligencia elmélete mellett tört lándzsát. Thurstone szerint az intelligencia összetevői:

• verbális megértés: szókincspróbák,

• beszédfolyékonyság (beszédfolyamatosság): a szókincs gyors mozgósítása nyelvi feladatokban,

• számolás,

• téri képességek: ide tartoznak a síkban értelmezett feladatok is (nemcsak a 3D feladatok),

• rövid távú emlékezet,

• vizuális észlelési sebesség: pl. ábrák összehasonlításakor,

• következtetés: általános szabályok indukciója.

(Zárójelben megjegyezzük, hogy Thurstone elméletén alapul a napjainkban használatos Captain munkaattitűd teszt is).

Végül is matematikai eszközökkel azóta sem sikerült eldönteni a vitát, bár bizonyos részképességek esetén kétségtelen a különbség: pl. a jó verbalitás gyakran társul gyenge téri orientációval és fordítva.

Mennyire kultúrafüggő a tesztteljesítmény? Míg a tesztelő mozgalom váltig hisz a kultúrafüggetlen tesztek lehetőségében, sokan mutatnak rá arra, hogy az előzetes tapasztalatok szerepe nem szűrhető ki. Az intelligenciatesztek óhatatlanul nyelvi formában vannak megfogalmazva, így meghatározott szókincs meglétét feltételezik. Másrészt a verbális, matematikai-logikai és absztrakt vizuális feladatok preferálása eleve leértékeli azokat a kultúrákat, amelyek másfajta képességeket részesítenek előnyben.

Fejleszthető-e az intelligencia? Ez valójában azzal a kérdéssel függ össze, hogy milyen mértékben határozzák meg öröklött adottságaink az intelligenciánkat. Semmi okunk nincs feltételezni, hogy genetikai adottságaink éppen értelmi képességeinket ne befolyásolnák. Azt azonban, hogy ez a meghatározottság milyen mértékű, és egyáltalán mire terjed ki, még senkinek nem sikerült meggyőzően leírnia. Valójában nincsenek megfelelő tudományos eszközök egy ilyen megkülönböztetés (ti. az öröklött és környezetei tényezők között) pontos exponálásához. Másrészt főleg azért megválaszolhatatlan ez a kérdés, mert - mint talán az eddigiekből is kiderült - egyáltalán nem világos, hogy mi is valójában az intelligencia.

Vannak-e különbségek a nemek között? Habár a férfiak és a nők körülbelül egyformán teljesítenek az intelligenciatesztekben, némi különbség mégis akad. A nők átlagban több pontot érnek el a verbális képességeket mérő tesztekben, a férfiak átlagban jobb eredményt mutatnak a matematikai gondolkodás és a vizuális-téri képességek megítélésekor.

Mi az intelligencia?

Ha az IQ-értékek mögött meghúzódó komplex struktúrákra és mechanizmusokra próbálunk rákérdezni, olyan elméletekhez jutunk, amelyek nehezen egyeztethetőek össze az egydimenziós intelligenciatesztekkel. Az egyik első - és kétségkívül nagyhatású - komplex intelligenciaelmélet Piaget nevéhez fűződik. Sternberg (1985) információfeldolgozási modellje szerint az intelligencia valójában többféle folyamat (összetevők) együttes működését jelenti. Az összetevők egyik csoportja a megismeréshez kapcsolódik. Ide sorolható a tanulás, vagyis az a képességünk, hogy új tudásra tegyünk szert, az előhívás, vagyis az a mód, ahogy a korábban elraktározott információhoz hozzáférünk, és az átvitel, vagyis hogy az egyik szituációval kapcsolatban felvett információt egy másik szituációval kapcsolatban alkalmazni tudjuk. Az összetevők másik csoportját a gondolkodásinak nevezhető összetevők alkotják: az ún. metaösszetevők a gondolkodási folyamatok irányítását, összehangolását végzik, míg a teljesítmény-összetevők végrehajtják a gondolkodást. Rendkívül elgondolkodtató, ahogy Sternberg végül meghatározza az intelligenciát. Négyes meghatározásában az intelligencia egyrészt tanulási képesség, másrészt az absztrakt gondolkodás képessége, harmadrészt az a képesség, hogy alkalmazkodjunk a változó világhoz, negyedrészt az a képesség, hogy motiválni tudjuk magunkat az előttünk álló feladatok megoldására. Ez a meghatározás azért figyelemre méltó, mert az utóbbi két összetevő bevonása az intelligencia fogalmába egyáltalán nem felel meg a sztenderd pszichometrikus szemléletnek. Az intelligenciát sokan tekintik az alkalmazkodás képességének, maguk a tesztek azonban egyfelől bizonyítottan alkalmasak az iskolai teljesítmény (az iskolai alkalmazkodás) előrejelzésére, azt azonban jóval kevésbé eredményesen prognosztizálják, hogy az illető hogy fog helytállni az élet egyéb területein.

Az utóbbi két évtized legnagyobb hatású intelligenciaelméletét kétségkívül Howard Gardner harvardi professzor fejtette ki (1983). A többszörös intelligencia (MI) elmélete egyszerre támaszkodik az agykutatás által feltárt biológiai bizonyítékokra és a különböző kultúrák tanulmányozásából származó antropológiai bizonyítékokra. Gardner szerint az embernek nem egy, hanem több - legalább hét - intelligenciája van. Intelligenciának az értelmi képességek olyan csoportját tekinti, amelyet legalább egy kultúra értéknek ismer el. Ugyanakkor az általa megkülönböztetett intelligenciák biológiai értelemben is önálló modulok, amelyek pl. károsodhatnak - vagy nagyon alacsony szinten állhatnak - anélkül, hogy ez feltétlenül kihatna a többi intelligenciára. Intelligenciák Gardnernél:

• nyelvi intelligencia (beszéd, írás, olvasás),

• zenei intelligencia,

• interperszonális intelligencia (befolyásolás, együttműködés),

• intraperszonális intelligencia (önismeret).

• logikai-matematikai intelligencia (matematika, absztrakt következtetések),

• téri-vizuális intelligencia (téri tájékozódás, vizualitás),

• testi-kinesztéziás intelligencia (tánc, sport stb.),

Az utolsó négy modul a kognitív képességek olyan csoportjait foglalja magába, amelyek kifejezetten kívül esnek az intelligenciatesztek világán. Gardner kutatásai közvetlen pedagógiai jelentőséggel bírnak, és valóban maga Gardner is kifejezetten érdeklődik a közoktatási alkalmazás lehetőségei iránt. Arról van szó, hogy az iskola egyfelől nem ismeri el azokat a teljesítményformákat, amelyek nem az általa preferált intelligenciákat tükrözik (ez utóbbi csoportba sorolható az első kettő és bizonyos megszorításokkal a harmadik gardneri modul), másfelől nem is fejleszti ki ezeket az intelligenciákat, noha az életben nagyon is hasznosak és szükségesek még a mi nyugati kultúránkban is (más kultúrákban pedig még inkább).

<Vissza a címlapra